„Az a fiatalember, akit 1839-ben még »Alexander Petrovics/Petrovich« néven jegyeztek be iskolai anyakönyvbe, önképzőköri érdemkönyvbe vagy katonai nyilvántartásba, és aki majd Petőfi Sándorként írja be nevét a magyar és a világirodalomba, igen korán, már 16 évesen eljutott arra az elhatározásra, hogy költeményeit gyűjteményesen megőrizze és az olvasói nyilvánosság elé tárja” – írja Kerényi Ferenc a Petőfi Sándor összes versei című kötet szerkesztője, sajtó alá rendezője, az életmű egyik jeles szakértője. A kiadványt az Osiris Kiadó most, 2019-ben ismét megjelenteti, nem pusztán a fiatal, felnövekvő generációk érdeklődésére, hanem az újraolvasók táborára is számítva.
A pontos szöveggondozói munkán alapuló gyűjtemény Kerényi máig érvényes utószavával válik teljessé. Az irodalom- és színháztörténészként egyaránt komoly munkásságot maga után hagyó kutató a kísérő tanulmányban egyfelől Petőfi kötetkompozíciós terveit ismerteti, másfelől a szerző halála utáni kiadástörténetet vázolja föl filológusi alapossággal.
Az 1848-as forradalom évfordulójának közeledtével pedig különösen aktuális lehet Petőfi Sándor költeményeit föleleveníteni, gondolatait emlékezetünkbe idézni.
Petőfi Sándor összes versei. Szerk., s. a. r.: Kerényi Ferenc. Budapest, 2019, Osiris.
Petőfi Sándor: Az Országgyűléshez
Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek…
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten „legyen”-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végtelenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére láncba szoriták,
S láncát harapva tördeli fogát,
Amellyel védni tudná a hazát…
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!
Pest, 1848. február
コメント