„Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi.
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől?
Aztán mivégre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e illyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?
Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem;
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem”
– bírálja a Teremtés aktusát, a Teremtőt és a Teremtett lényeket Lucifer Az ember tragédiája első jelenetében. Megjövendöli, hogy az ember idővel Istenné akar majd válni, s alkimista mesterkedései, illetve tudományos kutatásai révén „klónoknak” kíván életet adni. „Műkedvelő” létére azonban csak torzszülöttek létrehozására lesz képes, akárcsak tette azt például Frankenstein doktor Mary Shelley regényében.
De egyébként is, mivégre a Teremtés? Lucifer Istent egoizmussal vádolja, aki önnön „dicsőségére ír költeményt”, ám azt is „rossz gépezetbe” helyezi, melyben az emberek csak fogaskerekek. Hiába próbálnának élni „szabad” akaratukkal, újra és újra a történelem vagy épp a hálózatok csapdáiban találják magukat. És persze nincs fejlődés (hisz „az a nóta mindig úgy megyen”), csak a díszletek és a szerepek váltakoznak az egyes színekben, és mindez – kollektív és egyéni sorsunk – pusztán infantilis játszadozás az Úr részéről.
S vajon hogyan jutunk el ettől az „ördögi komédiától” odáig, hogy mégis küzdjünk, sőt „bízva bízzunk”? Olvassuk újra Madách remekművét, mely az Osiris Diákkönyvtár 6. köteteként látott napvilágot a közelmúltban, hátha megleljük benne a választ…
A Nemzeti Színház nyitóelőadása, 2002. március 15.
Comments